A menekültügyi válság már eddig is az Európai Unió lassú, de biztos szétesésével fenyegetett. Majd június 23-án szerepet játszott egy ennél is nagyobb kudarcban, a Brexitben is. Mindkét válság felerősítette az idegengyűlölő, nacionalista mozgalmakat szerte a kontinensen. Ezek a mozgalmak számos jövőbeli szavazás megnyerésére törekednek, beleértve a 2017-es francia, holland és német választásokat, az október 2-án tartandó népszavazást Magyarországon az EU menekültpolitikájáról, a megismételt osztrák elnökválasztást ugyanaznap, és az alkotmányról tartandó olasz népszavazást ez év októberében vagy novemberében.

Az EU tagországai ahelyett, hogy összefognának a fenyegetéssel szemben, egyre kevésbé hajlandók együttműködni egymással. Önös érdeküket szolgáló, egymásnak ellentmondó bevándorláspolitikát folytatnak, gyakran a szomszédaik kárára. Ilyen körülmények között az EU irányító testülete, az Európai Bizottság erőfeszítései ellenére rövid távon nem lehetséges egy átfogó és koherens európai menekültpolitika kialakítása. Hiányzik az együttműködéshez szükséges bizalom. Ezt hosszú és fáradságos folyamat révén kell újra kiépíteni.

Ez egy sajnálatos körülmény, mivel az átfogó politika továbbra is a legfontosabb prioritás kell, hogy maradjon az európai vezetők számára; enélkül az unió nem tud fennmaradni. A menekültválság nem egyszeri esemény; különböző okok miatt a belátható jövőben fokozott migrációra kell számítani. Az okok közé tartozik az egyensúly hiánya Európa és Afrika népessége és gazdasága között; szűnni nem akaró konfliktusok a tágabb térségben, valamint az éghajlatváltozás. A tagországok által követett menekültügyi politikák, amelyek ártanak a szomszédos országoknak, mint például a határkerítések építése, nemcsak tovább bomlasztják az uniót, hanem súlyosan károsítják az európai országok gazdaságát, és aláássák az egyetemes emberi jogi normákat.

Milyen lenne egy átfogó megközelítés? Garantálná évente legalább 300 000 menekült befogadását, akiket biztonságosan telepítenének át közvetlenül a Közel-Keletről Európába. Remélhetőleg a világ más országai is hasonló garanciát vállalnának. Ez már elég nagy szám ahhoz, hogy meggyőzze a valódi menedékkérőket arról, hogy ne kockáztassák az életüket a Földközi-tengeren való átkeléssel, hiszen ha szabálytalan módon érik el Európát, azzal elesnek attól a lehetőségtől, hogy valódi menedékkérőknek tekintsék őket.

Ez szolgáltathatna alapot arra, hogy Európa megfelelő mennyiségű pénzeszközt bocsásson az Európán kívüli főbb menekültfogadó országok részére, és a menekültek ügyeit intéző központokat hozzon létre ezekben az országokban; erős uniós határ- és parti őrséget létesítsen; közös szabályokat állítson fel a menedékkérők ügyeinek intézésére és beilleszkedésük megkönnyítésére (és a menedékjogra nem jogosultak visszaküldésére); és újratárgyalja a Dublini III. szabályozást a menedékjoggal kapcsolatos terhek méltányosabb megosztása érdekében az EU-n belül.

A válságra adott jelenlegi elaprózott válasznak, amely a nemrég az EU és Törökország között a Földközi-tenger keleti részéről érkező menekültáradat csökkentéséről megkötött megállapodásban tetőzött, négy alapvető hibája van. Először is nem igazán európai; a Törökországgal kötött megállapodást Angela Merkel német kancellár tárgyalta és erőltette rá Európára. Másodszor, a válasz összességében súlyosan alulfinanszírozott. Harmadszor Görögországot jóformán karámmá alakította át, amely ráadásul nem rendelkezik megfelelő létesítményekkel. Végül pedig nem önkéntes: Az EU megpróbál kvótákat előírni, amelyeket sok tagállam élénken ellenez, és arra kényszeríti a menekülteket, hogy olyan országokban telepedjenek le, ahol nem fogadják őket szívesen és ahová nem is akarnak menni, másokat pedig, akik illegálisan érkeztek Európába, visszaküld Törökországba.

A Törökországgal kötött megállapodás problémákat vetett föl már a július 15-i puccskísérlet előtt is, az viszont még nagyobb bizonytalanságba sodorta Európa jövőjét. A megállapodás bizonyos szempontból sikeresnek tűnik, hiszen a balkáni útvonalat nagyrészt lezárták, és a Görögországba áramló menekültek száma erősen megcsappant, de a veszélyesebb mediterrán útvonalakon felduzzadt a menekültáramlat. Ugyanakkor alapvetően hibás a megállapodásnak már maga az előfeltétele is, az, hogy a menedékkérőket törvényesen vissza lehet küldeni Törökországba. A görög bíróságok és menedékjogi kérdésekben eljáró bizottságok rendre azt állapították meg, hogy a legtöbb szíriai menedékkérő számára Törökország nem „biztonságos harmadik ország”, és a puccskísérlet bukása csak erősíti ezt a véleményt. Valószínű, hogy a menedékjogot felülvizsgáló görög bizottságok nemrégiben történt átszervezését azzal a céllal, hogy azok kormánybarátabbak legyenek, megtámadják majd bíróság előtt, és hasonló sors vár az Európai Bizottság július 13-i javaslatára, miszerint felülbírálná a nemzeti bíróságok döntéseit.

Ezenközben az EU és Törökország közötti megállapodás példáját, amelynek alapja az, hogy a menekültek jogait anyagi és politikai kedvezményekre lehet váltani, még további hasonlóak is követik. A múlt hónapban az Európai Bizottság arra szólított fel, hogy a fejlesztési alapokat attól tegyék függővé, hogy az afrikai partnerek visszaszorítják-e a migrációt. Ez sérti azokat az értékeket és elveket, amelyeknek irányt kellene szabniuk az Európai Unió számára, szakítást jelent a fejlesztési finanszírozás évtizedes gyakorlatával, és megalázó bánásmódnak veti alá a migránsokat és menekülteket. Az afrikai és más országokkal kötött nagy alku nem állhat annyiból, hogy amennyiben megakadályozzák a bevándorlók bejutását Európába, akkor tehetnek, amit akarnak. Ez a megközelítés mindenkinek ártalmas erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag. Egy valódi nagy alku Afrika fejlődésére összpontosítana — valódi fejlődésre, amely egy generáción keresztül komolyan foglalkozna a migráció gyökereivel, amelyekre oly sok politikus gyakran hivatkozik beszédeiben, de amelyeket a gyakorlatban mindannyiszor figyelmen kívül hagy.

Az EU jelenlegi megközelítésének hatékony alternatívája hét pillérre épülne.

Először is az EU-nak jelentős számú menekültet kell biztonságos és rendezett módon befogadnia közvetlenül a frontvonalba eső országokból. Ez sokkal elfogadhatóbb lenne a nyilvánosság számára, mint a jelenlegi zűrzavar. Ha az EU kötelezettséget vállalna akár mindössze 300 000 menekült befogadására évente, és ha a világ más országai hasonló kötelezettséget vállalnának, a legtöbb valódi menedékkérő elég jónak érezné az esélyét arra, hogy elérje úti célját, és ez visszatartaná attól, hogy illegálisan próbáljon Európába érni, hiszen azzal elesne a törvényes befogadás lehetőségétől. Ha ezen túlmenően a frontvonalbeli országokban a nagyobb segítségnek köszönhetően javulna a helyzet, akkor nem lenne menekültügyi válság. De a gazdasági migránsok problémája továbbra is fennállna.

Ezzel eljutunk a második ponthoz: Az EU-nak vissza kell szereznie az ellenőrzést a határai felett. Semmi sem riasztja el vagy rémíti meg a nyilvánosságot annyira, mint a káosz látványa. Tizenöt hónappal a válság akut szakaszának kezdete után továbbra is zűrzavar uralkodik Görögországban és a Földközi-tengeren. Több mint 50 000 menekült tengődik mocskos, rosszul szervezett, rögtönzött táborokban az egész országban. Ezt látva a képernyőjükön, az európaiak azt kérdezik maguktól, miért nem képes a hatalmas Európai Unió a háború elől menekülő gyermekeknek és nőknek még az alapvető szükségleteit sem kielégíteni. Eközben a világ legfejlettebb haditengerészetei látszólag képtelenek megmenteni a Földközi-tengeren átkelőket; a vízbe fúltak száma drasztikusan megemelkedett ebben az évben. A helyzet cinikus magyarázata, miszerint az EU az elrettentés szándékával megengedi ezeknek a feltételeknek a fennmaradását, ugyancsak nyugtalanító.

A közvetlen megoldás egyszerű: elegendő pénzeszközt kell Görögország és Olaszország rendelkezésre bocsátani a menedékkérők ellátására, el kell rendelni, hogy a haditengerészetek a kutatási és mentési feladatokat részesítsék előnyben (a határok „védelmével” szemben), és be kell váltani a 60 000 menedékkérő áthelyezésére tett ígéretet Görögországból és Olaszországból az EU többi tagállamába.

Harmadszor az EU-nak olyan pénzügyi megoldásokat kell kidolgoznia, amelyek elegendő forrást biztosítanak a hosszú távú kihívások leküzdésére ahelyett, hogy egyik válságtól a másikig bukdácsolna. Az évek során az EU-nak egyre több magára vállalt kötelezettséget kellett finanszíroznia zsugorodó erőforrásaival. 2014-ben a tagállamok és az Európai Parlament megegyeztek abban, hogy a teljes uniós költségvetést 2020-ig a tagok összeadott bruttó hazai termékének mindössze maximum 1,23%-ára csökkentik. Ez tragikus hiba volt. Az EU nem tud fennmaradni egy ilyen méretű költségvetéssel.

Évente legalább 30 milliárd euróra van szükség ahhoz, hogy az EU átfogó menedékjogi tervet tudjon végrehajtani. Erre a pénzre szükség van mind az unión belül — hatékony határőrségek és menekültügyi ügynökségek létrehozására, emberhez méltó fogadási körülmények, tisztességes menekültügyi eljárások és az integráció lehetőségének biztosítására —, mind pedig az unió határain kívül a menekülteket befogadó országok támogatására és munkahelyek kialakítására szerte Afrikában és a Közel-Keleten. A hatékony határőrségek és menekültjogi szervek fenntartása önmagában 15 milliárd euróba kerülhet.

Bár 30 milliárd euró hatalmas összegnek tűnhet, az elhúzódó válság által megkövetelt politikai, emberi és gazdasági áldozatokhoz képest semmiség. A nyitott belső határok európai schengeni rendszere összeomlással fenyeget. A Bertelsmann Foundation (Bertelsman alapítvány) becslése szerint Schengen elhagyása évente 47 milliárd és 140 milliárd euró közötti veszteséget okozna az EU bruttó hazai termékében (GDP).

A jelenlegi megközelítés azon alapul, hogy az EU költségvetéséből minimális összegeket csoportosítanak át, majd felkérik a tagállamokat, hogy járuljanak hozzá különféle speciális eszközökhöz, mint például a törökországi menekülteket támogató eszköz és a szíriai válság kezelésére szolgáló uniós regionális alap, amelyekkel anyagi kompenzációt nyújtottak Törökországnak, és további uniós finanszírozást nemzetközi szervezeteknek és a Szíriával szomszédos országoknak válaszul a szíriai válságra. Ezek azonban csak ideiglenes megoldást jelenthetnek, mivel nem tarthatók fenn hosszabb ideig, és nem elég nagyok ahhoz, hogy finanszírozzák az egyre nagyobb és kiterjedtebb erőfeszítéseket. Bár ezek az alapok rövid távon igen hathatós eszközök lehetnek az erőforrások átcsoportosítására, és lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy több pénzt ajánljanak fel egy adott törekvésre, szemléletesen példázzák a jelenlegi rendszer alapvető hiányosságát is, nevezetesen azt, hogy az továbbra is a tagállamok jóindulatától függ minden lépésben.

Ahhoz, hogy a szükséges pénzeszközöket rövid időn belül elő tudják teremteni, az EU-nak a korai szakaszra kell összpontosítania a finanszírozást. Ezzel vele jár egy jelentős összegű hitel felvétele, amelynek fedezete az EU viszonylag kis költségvetése lenne, ahelyett, hogy évről évre próbálnának szűkös forrásokat összekaparni. Ma az EU kitűnik azzal, hogy a költségvetéséhez képest rendkívül alacsony az adósságállománya, ezért úgy kellene tőkeáttételt alkalmaznia a költségvetése ellenében, mint a világ összes szuverén kormányának.

A kezdeti nagy összegű kiadások lehetővé teszik az EU számára, hogy hatékonyabban reagáljon a menekültválság néhány legveszélyesebb következményére és megakadályozza annak legrosszabb következményeit. Az ilyen következmények közé tartozik a bevándorlók elleni gyűlölet a tagállamokban, amely megnövelte az autokrata politikai pártok támogatottságát, illetve fokozta azok reménytelenségét, akik Európában keresnének menedéket, de jelenleg közel-keleti fogadó országokban a társadalom peremére szorultak, vagy megrekedtek útközben Görögországban. A határok hatékony védelmére, a kutatási és mentési feladatokra, menekültügyi eljárásokra és a menekültek emberhez méltó elszállásolására irányuló nagy kezdeti beruházások segítenek a gazdasági, politikai és társadalmi dinamikát átbillenteni az idegengyűlöletből és az kiábrándultságból olyan konstruktív kimenetelek irányába, amelyek hasznosak mind a menekültek, mind a befogadó országok számára. Hosszú távon ez csökkenteni fogja azt az összeget, amelyet Európának a menekültválság megfékezésére és a belőle való kilábalásra kell fordítania.

Ennek finanszírozásához előbb vagy utóbb új európai adókat kell kivetni. Az igényeket részben addig is ki lehet elégíteni a már meglévő uniós pénzügyi eszközökből fel nem használt hitelek mobilizálásával. Ilyenek a fizetésimérleg-támogatás, a makroszintű pénzügyi támogatás és az európai pénzügyi stabilitási mechanizmus (EFSM). Ezekben az eszközökben együttesen több mint 50 milliárd euró fel nem használt hitel áll rendelkezésre. Az eszközöket más célra kell majd felhasználni és feladatukat bővíteni kell, ami jelentős ellenállásba ütközhet. De ez nem elégséges ok ahhoz, hogy ne aknázzák ki az Európai Unió fel nem használt pénzügyi kapacitását.

Az euróválság csúcspontján a tagállamok képesek voltak elegendő politikai akaratot mutatni ahhoz, hogy gyorsan létrehozzanak egy új eszköztárat, amely nagymértékben megnövelte az EU pénzügyi erejét. Az EFSM, amely később átalakult az európai stabilitási mechanizmussá, egy éven belül mintegy 500 milliárd euróra emelte az EU hitelfelvételi képességét, bizonyítva, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ám mindezeknek az eszközöknek az esetében három korlát áll fenn. Többnyire kormányköziek és inkább tagállami garanciákra támaszkodnak, mint az uniós költségvetésre, amely továbbra is túlságosan alacsony ilyen nagy összegű hitelfelvételhez; a tagállamok egyhangú engedélyére van szükség kivitelezésükhöz, és lényegében arra tervezték őket, hogy pénzt kölcsönözzenek a többi tagállamnak, nem pedig valódi kiadásokra az EU nevében.

Az egyetlen út olyan önkéntes csoportosulások szervezése, amelyek nem követelik meg az egyhangú beleegyezést. Ezek a kezdeményezések az uniós költségvetés komolyabb reformjaira ösztönözhetnek. Ezért erősen bizakodtam tavaly, amikor Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter páneurópai benzinadót javasolt. De bizakodásom hamarosan lelankadt, amikor óva intett az Európai Unió nagyrészt fel nem használt hitelketerének kiaknázásától.

Az Európai Unió létezése forog kockán. A felelőtlenség netovábbja és kötelességmulasztás engedni, hogy az EU szétessen anélkül, hogy minden pénzügyi forrását kihasználta volna. A történelem során a kormányok nemzeti vészhelyzetekben kötvényeket bocsátottak ki. Mikor kellene az EU nagymértékben kiaknázatlan hitelfelvételi kapacitását felhasználni, ha nem halálos veszélyben? Ennek az lenne a további előnye, hogy megadná a sürgetően szükséges gazdasági lökést is. Mivel a kamatlábak soha nem voltak ennyire alacsonyak, ez a pillanat különösen kedvező a hitelfelvételre.

Negyedszer a válságot arra kell felhasználni, hogy az EU közös mechanizmusokat alakítson ki a határok védelmére, a menedékkérelmek elbírálására és a menekültek áttelepítésére. Néhány szerény előrelépés történt már: Az Európai Parlament ebben a hónapban fogadta el az európai határ- és parti őrséget létrehozó jogszabályt. De a Dublin III. szabályozás — amelynek alapján meghatározzák, hogy melyik ország felelős a menedékkérők ügyének elbírálásáért és azok befogadásáért — megakadályozza a szolidaritást az EU tagállamai között azáltal, hogy azt az országot terheli a legnagyobb mértékben, amelyben a menedékkérő először lépett be az unióba; a szabályozást újra kell tárgyalni.

Jelenleg egy európai megoldás van születőben Görögországban, ahol a túlterhelt görög hatóságok támogatása érdekében voltaképpen az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) bírálja el a menedékjog iránti kérelmeket. Egy egységes európai menekültügyi eljárás megléte esetén kevesebb indítéka lenne a menekülteknek a menedékjogok között válogatni, és helyreállna a tagállamok közötti bizalom is.

Ötödször miután valaki menekült státuszt kapott, léteznie kell egy olyan mechanizmusnak, amely Európán belüli egyeztetéssel áthelyezi az illetőt. Létfontosságú lesz az EU számára, hogy alapvetően átgondolja az eleve kudarcra ítélt letelepítési és áttelepítési programok végrehajtását; a múlt héten óvatos lépést tett ebbe az irányba az Európai Bizottság új javaslataival kapcsolatban. Az unió nem kényszerítheti ki sem a tagállamok, sem a menekültek részvételét ezekben a programokban. Önkéntesnek kell lenniük; egy egyeztető rendszer segítségével meg lehetne tudakolni mind a menekültek, mind a fogadó közösségek preferenciáit, hogy az emberek oda kerüljenek, ahova szeretnének és ahol örömmel fogadják őket. Az EASO megkezdte egy ilyen egyeztető rendszer kidolgozását.

Ezeket a programokat mélyen be kell ágyazni a közösségekbe. Polgármesterek szerte Európában rendkívüli hajlandóságot mutattak a menekültek befogadására, de a nemzeti kormányok meghiúsították törekvéseiket. A köz- és magánszféra által közösen támogatott programok, amelyekben az egyének, a közösségi szervezetek és a cégek kis csoportjai támogatják az újonnan érkezőket anyagilag is és abban is, hogy kiismerjék magukat az iskolák között, a munkaerőpiacon és a közösségekben, elnyerhetik Európa polgárainak eddig kiaknázatlan jóakaratát.

Kanada jó példakép (bár földrajzi kontextusa eltér Európáétól). Mindössze négy hónap alatt 25 000 szíriai menekültet fogadott be, és a köz- és a magánszféra közötti együttműködések és helyi civil szervezetek támogatásával segíti beilleszkedésüket. A kormány megígérte, hogy az év végéig további 10 000 szíriai menekültet fogad be, így összesen 44 000 menekültet 2016-ban. (Ugyanakkor évente összesen 300 000 bevándorlót fogad be, ami összehasonlításban annyi, mintha az EU évente 4,5 millió migránst fogadna be.)

A menekültek letelepítésének folyamatát Kanadában hosszú éveken át gyakorolt eljárások során finomították, és még déli szomszédja rendkívül szigorú biztonsági normáinak is megfelel. A szíriai menedékkérők ellenőrzését nagyjából 500 konzuli és katonai tisztviselő hajtotta végre nagy gonddal, akiket Justin Trudeau miniszterelnök novemberi hivatalba lépése után azonnal mozgósított, és a projektnek elsődleges fontosságot tulajdonított. Mind a nyilvánosság, mind a média pozitívan reagált erre annak a megrázkódtatásnak ellenére is, amelyet a párizsi és brüsszeli terrortámadások okoztak Kanada szíriai menekültprogramjának tetőpontján. Határozott vezetés a legfelső szinten, szoros együttműködés a befogadó helyi közösségekkel, hatékony szűrési és letelepítési eljárások, valamint az elkerülhetetlen problémák őszinte feltárása — ezek voltak a siker legfontosabb összetevői. Hasonlítsuk össze ezt az Európában uralkodó viszonyokkal, és látni fogjuk, milyen hosszú út áll az EU előtt.

Hatodszor az Európai Uniónak a nemzetközi közösséggel együtt az eddiginél sokkal nagyvonalúbban kell támogatnia a menekülteket befogadó külföldi országokat. Az ehhez szükséges támogatás részben anyagi jellegű, hogy a befogadó országok, például Jordánia, megfelelő oktatást, lakhatást, képzést és egészségügyi ellátást tudjanak biztosítani a menekültek számára, részben pedig kereskedelmi preferenciák formájában nyújtandó, hogy ezek az országok munkát tudjanak adni mind a menekülteknek, mind a saját népességüknek. Egyszerűen nincs értelme annak, hogy Európa 2015 és 2020 között 200 milliárd eurót kössön le a saját partjait fenyegető válság leküzdésére — ez az az összeg, amelyet a tagállamok a terv szerint a menekültek befogadására és integrációjára fognak fordítani —, amikor ennek az összegnek egy töredéke külföldön elköltve kezelhető mértékűre csökkenthette volna a bevándorlók beáramlását.

Ugyanígy az EU-nak nagyvonalúbban kell viszonyulnia Afrikához, és nem csupán pénzügyi támogatást kellene felajánlania a migráció kontrolljának ellenében, ahogy azt az Európai Bizottság a múlt hónapban javasolta. Ez a megközelítés egyszerűen arra bátorítja az afrikai vezetőket, hogy a migráció veszélyével fenyegessék Európát, mint azt Erdogan is tette. Ehelyett valódi fejlődésre kell koncentrálni Afrikában. Vagyis szabad kereskedelemre, hatalmas befektetésekre és a korrupció felszámolása iránti elkötelezettségre.

Egyes európai vezetők Marshall-tervre szólítanak fel Afrika számára. Ez dicséretes törekvés. De ha megnézzük a részleteket, Európa nagyon messze van még egy ilyen elképzeléstől. A II. világháború után az Egyesült Államok négy éven keresztül bruttó hazai termékének évente 1,4 százalékát költötte arra, hogy segítsen újjáépíteni Európát. Az eredeti Marshall-terv nagyságrendjét megközelítő beruházás évente körülbelül 270 milliárd eurót igényelne a következő négy évre, és ettől a számtól nagyon messze vagyunk.

A hetedik és végső pillér az lenne, ha az öregedő népesség miatt Európa előbb-utóbb olyan környezetet teremtene, amelyben szívesen látnák a gazdasági migránsokat. Merkel szélesre tárta a kaput a menekültek előtt Németországban, de a nagylelkű cselekedete nem volt eléggé átgondolt; figyelmen kívül hagyta az ösztönző tényezőt. Több mint egymillió menedékkérő hirtelen beáramlása túlterhelte a hatóságok kapacitását, és a közvéleményt a bevándorlók ellen fordította. Most az EU-nak sürgősen korlátoznia kell az újonnan érkezők beáramlását, és ezt csak a gazdasági migránsok hátrányos megkülönböztetésével képes megtenni. Ez remélhetőleg ideiglenes jelenség, de amíg fennáll, helytelen és káros is.

A bevándorlás előnyei messze felülmúlják a bevándorlók integrációjának költségeit. A szakképzett gazdasági bevándorlók javítják a termelékenységet, hozzájárulnak a növekedéshez, és növelik a befogadó ország felvevőképességét. A különböző populációk különböző készségeket hoznak, de a hozzájárulásuk legalább annyira az általuk bevezetett újításokból származik, mint sajátos készségeikből, mind a származási országukban, mind a rendeltetési országukban. Számos anekdotikus bizonyíték van erre, kezdve a hugenották hozzájárulásával az első ipari forradalomhoz azzal, hogy mind a szövést, mind a bankrendszert Angliába hozták. Minden bizonyíték arra utal, hogy a migránsok jelentős mértékben hozzá tudnak járulni az innovációhoz és a fejlődéshez, ha lehetőséget kapnak erre.

Ennek a hét alapelvnek a betartása elengedhetetlen ahhoz, hogy eloszlassa a lakosság félelmeit, csökkentse a menedékkérők kaotikus áramlását, biztosítsa az újonnan érkezők teljes integrációját, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat alakítson ki a közel-keleti és afrikai országokkal, és teljesítse Európa nemzetközi humanitárius kötelezettségeit.

A menekültügyi válság nem az egyetlen válság, amellyel Európának szembe kell néznie, de ez a legsürgetőbb. És ha jelentős előrehaladást lehetne elérni a menekültek ügyében, akkor könnyebben lehetne kezelni a többi kérdést is a folytatólagos görög adósságválságtól a Brexit negatív következményein keresztül addig a kihívásig, amelyet Oroszország jelent az EU számára. Az összes darabnak illeszkednie kell egymáshoz, és a siker esélye továbbra is csekély. De amíg van sikerrel kecsegtető stratégia, addig mindazoknak, akik szeretnék, ha az EU fennmaradna, fel kell sorakoznia mögötte.