Még jóval azelőtt, hogy Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökének, a következő ünnepi üdvözletet küldtem a barátaimnak: „Ezek nem szokványos idők. A legjobbakat kívánom ebben a zavaros világban.” Most úgy érzem, hogy meg kell osztanom ezt az üzenetet a világ többi részével. De mielőtt rátérnék beszédem tárgyára, szeretném elmondani, hogy ki vagyok és mit képviselek.

86 éves magyar zsidó vagyok, aki a II. világháború vége után lett amerikai állampolgár. Nagyon fiatalon megtanultam, mennyire fontos a politikai rendszer, amelyben élünk. Életem meghatározó élménye Magyarország náci megszállása volt 1944-ben. Valószínűleg meghaltam volna, ha apám nem ismeri fel a helyzet súlyosságát. Hamis papírokat szerzett a családja és sok más zsidó számára; az ő segítségével a legtöbben életben maradtunk.

1947-ben a kommunista uralom alá került Magyarországról Angliába szöktem. A London School of Economics hallgatójaként az osztrák filozófus, Karl Popper befolyása alá kerültem, és kidolgoztam a gyarlóság és a reflexivitás kettős pillérére épült saját elvi rendszeremet. Kétféle politikai rendszert különböztettem meg: az egyikben az emberek megválasztják a vezetőiket, akik a sajátjuk helyett a nép érdekeit kellene, hogy szolgálják, a másikban pedig az uralmon lévők úgy manipulálják az embereket, hogy azok az uralmon lévők érdekeit szolgálják. Popper hatására az első fajta társadalmat nyíltnak, a másodikat pedig zártnak neveztem el.

Ez a besorolás túlságosan egyszerű. A társadalmaknak többféle fokozata és változata fordult elő a történelem folyamán a jól működő modellektől a kudarcot vallott államokig, és a kormányzásnak is sokféle szintje van minden helyzetben. Ezzel együtt a kétfajta rendszer megkülönböztetését szemléletesnek érzem. Aktívan támogatom a nyílt társadalmakat, és ellenzem a totalitárius államokat és a maffiaállamokat.

A történelem jelen pillanatát nagyon fájdalmasnak érzem. A nyílt társadalmak válságban vannak, míg a zárt társadalom különböző formái – a fasiszta diktatúrától a maffiaállamokig – felemelkedőben vannak. Hogyan történhetett ez meg? Más magyarázatot nem találok erre, mint azt, hogy a választott vezetők nem feleltek meg a választók jogos elvárásainak és törekvéseinek, és ez a kudarc kiábrándította a választópolgárokat a demokrácia és a kapitalizmus jelenlegi változataiból. Sok ember egész egyszerűen úgy érezte, hogy az elit ellopta tőlük a demokráciát.

A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok volt az egyetlen fennmaradó szuperhatalom, amely elkötelezett volt mind a demokrácia, mind a szabad piacok elve mellett. Azóta a legfontosabb fejlemény a pénzügyi piacok globalizálódása volt, amelynek támogatói azzal érveltek, hogy a globalizáció növeli az összvagyont. Végül is a nyerteseknek még akkor is elég marad, ha kompenzálják a veszteseket.

Az érvelés félrevezető volt, ugyanis figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a győztesek csak a legritkább esetben kompenzálják a veszteseket. De a potenciális nyertesek annyit költöttek az érvelés reklámozására, hogy az végül győzött. Győzelem volt ez a gátat nem ismerő szabad vállalkozás híveinek, akiket én „piaci fundamentalistáknak” neveztem el. Mivel a pénztőke elengedhetetlen a gazdasági fejlődéshez, és mivel a fejlődő országok közül csak néhány képes önmagában elég tőkét termelni, a globalizáció futótűzként terjedt. A pénztőke szabadon tud mozogni, és el tudja kerülni az adózást és a szabályozást.

A globalizáció messzemenő gazdasági és politikai következményekkel járt. Ugyan bizonyos mértékű gazdasági konvergenciához vezetett a szegény és a gazdag országok között, a szegény és a gazdag országokban egyaránt növelte az egyenlőtlenséget. A fejlett országokban az előnyöket elsősorban a nagy pénztőkével rendelkezők élvezték, akik a népesség kevesebb mint 1%-át teszik ki. Az újraelosztó politikák hiánya a fő forrása annak az elégedetlenségnek, amelyet a demokrácia ellenfelei kihasználtak. De voltak más tényezők is, különösen Európában.

Én kezdettől fogva lelkes támogatója voltam az Európai Uniónak. A nyílt társadalom eszméjének megtestesülését láttam benne: olyan demokratikus államok szövetségét, amelyek hajlandók szuverenitásuk egy részét feladni a közös eredményekért. Olyan merész kísérletként kezdődött, amelyet Popper „a társadalom lépésenkénti javításának” nevezett. A vezetők kitűztek egy elérhető célt, rögzítettek egy idővonalat, és mozgósították a cél eléréséhez szükséges politikai akaratot, tudván, hogy minden egyes megtett lépés után további lépést kell majd tenni előre. Így alakult át az Európai Szén- és Acélközösség az EU-vá.

De később valami nagyon elromlott. A 2008-as pénzügyi válság után az egyenlő államok önkéntes szövetsége hitelezők és adósok viszonyává alakult át, amelyben az adósoknak nehezére esett megfelelni a hitelező államok által diktált feltételeknek. Ez a viszony nem volt sem önkéntes, sem egyenlő.

Németország lett Európa vezető hatalma, de nem tudott eleget tenni a sikeres vezető hatalmak azon kötelezettségének, hogy önérdekükön túl legyenek figyelemmel a tőlük függő emberek érdekeire is. Hasonlítsuk össze az Egyesült Államok viselkedését a II. világháborút követően Németország viselkedésével a 2008-as válság után: az USA életre hívta a Marshall-tervet, amely az EU kialakulásához vezetett, Németország viszont olyan megszorításokat erőltetett az adósokra, amelyek saját önérdekét szolgálták.

Az újraegyesítést megelőzően Németország volt az európai integráció fő mozgatórugója: mindig hajlandó volt egy kicsit többel hozzájárulni az ügyhöz azért, hogy kedvére tegyen azoknak, akik ellenállást tanúsítanak. Ne feledjük, hogy Németország beleegyezett Margaret Thatcher követeléseibe az EU költségvetésével kapcsolatban.

De a Németország 1:1 arányú újraegyesítése nagyon drága mulatság volt. A Lehman Brothers összeomlását követően Németország nem érezte magát elég gazdagnak ahhoz, hogy bármilyen további kötelezettséget vállaljon. Amikor az európai pénzügyminiszterek kijelentették, hogy a jövőben a pénzügyi rendszer szempontjából alapvetően fontos pénzintézetek közül egyet sem hagyhatnak tönkremenni, Angela Merkel német kancellár, helyesen értelmezve a választópolgárok kívánságát, kijelentette, hogy minden tagország vállaljon felelősséget a saját bankjaiért. Ezzel kezdődött a széthullás folyamata.

A 2008-as válságot követően az EU és az eurózóna egyre működésképtelenebb lett. A fennálló körülmények messze maguk mögött hagyták a Maastrichti Szerződés által előírtakat, de a szerződés megváltoztatása egyre nehezebbé, sőt végül lehetetlenné vált, mert nem lehetett ratifikálni. Az euróövezet elavult törvények áldozata lett; a sürgető reformokat csak kiskapuk megtalálásával lehetne érvényesíteni. Így az intézmények egyre bonyolultabbá váltak, a választók pedig elpártoltak tőlük.

Az EU-ellenes mozgalmak terjedése tovább akadályozta az intézmények működését. Ezeket a bomlasztó erőket 2016-ban erősen felbátorította először a Brexit, aztán Trump megválasztása az Egyesült Államokban, december 4-én pedig az alkotmányos reformok elutasítása az olasz választók nagy többsége által.

A demokrácia most válságban van. Még az Egyesült Államok, a világ vezető demokráciája is egy szélhámost és reménybeli diktátort választott elnökéül. Ugyan Trump a megválasztása óta valamivel mérsékeltebben szónokol, nem változtatott sem a viselkedésén, sem a tanácsadóin. A kabinet hozzá nem értő szélsőségesekből és nyugalmazott tábornokokból áll.

Mi vár ránk?

Bízom abban, hogy az Egyesült Államokban ellenállónak bizonyul a demokrácia. Alkotmánya és intézményei, beleértve a negyedik hatalmi ágat, a sajtót is, elég erősek ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a végrehajtó hatalom túlzásainak, megakadályozva ezáltal, hogy a reménybeli diktátor tényleg azzá váljon.

De az Egyesült Államok a közeljövőben a belharcaival lesz elfoglalva, és a megcélzott kisebbségek szenvedni fognak. Az Egyesült Államok nem lesz képes megvédeni és előmozdítani a demokráciát a világ többi részén. Épp ellenkezőleg, Trump sokkal inkább vonzódik majd a diktátorokhoz. Ez lehetővé teszi néhányuk számára, hogy egyetértésre jussanak az Egyesült Államokkal, másoknak pedig azt, hogy beavatkozás nélkül haladjanak a maguk útján. Trump előnyben részesíti majd az üzletkötést az elvek védelmével szemben. Ez sajnos népszerű lesz a hívei között.

Különösen aggaszt az EU sorsa, amelyet az a veszély fenyeget, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök befolyása alá kerül, hiszen Putyin kormányzási elvei összeegyeztethetetlenek a nyílt társadalom fogalmával. Putyin nem passzívan húz hasznot a közelmúlt fejleményeiből, hanem keményen dolgozott megvalósításukért. Felismerte kormányzati rendszerének a gyengeségét: ki tudja ugyan aknázni a természeti erőforrásokat, de nem képes gazdasági növekedést elérni. Fenyegetésként fogta fel a „színes forradalmakat” Grúziában, Ukrajnában és másutt. Először korlátozni próbálta a közösségi médiát, később viszont egy remek húzással arra használta a közösségi médiavállalatok üzleti modelljét, hogy félrevezető információkat és hamis híreket terjesszen, megzavarja a választókat és megingassa a demokráciákat. Így segítette elő Trump megválasztását.

Ugyanez várható az európai választási szezonban 2017-ben Hollandiában, Németországban és Olaszországban. Franciaországban a két legesélyesebb jelölt közel áll Putyinhoz és alig várja, hogy megbékíthesse. Ha bármelyikük győz, Putyin dominanciája Európa fölött valósággá válik.

Remélem, hogy mind Európa vezetői, mind Európa állampolgárai felismerik majd, hogy ez veszélyezteti életmódjukat és azokat az értékeket, amelyek talaján az EU áll. A baj az, hogy a Putyin által a demokrácia megingatására használt módszer nem alkalmas arra, hogy visszaállítsa a tények tiszteletét és a valóságról alkotott kiegyensúlyozott képet.

A lassú gazdasági növekedés és a menekültügyi válság elfajulása miatt az EU az összeomlás szélén áll, és könnyen lehet, hogy olyan helyzetbe kerül majd, mint a Szovjetunió a 90-es évek elején. Azoknak, akik úgy vélik, hogy az EU-t meg kell menteni annak érdekében, hogy megújítsuk, meg kell tenniük minden tőlük telhetőt azért, hogy az eredmény ennél jobb legyen.